meg minden

Megvettem a bőröndöt. 70 l-es, 5 kg és fekete. Maradt még 15 kg, amit még  magammal vihetek. Aztán van sok dolog, ami tulajdonképp nincs. Pl. egy kötet, ami nagyjából tényleg kész, de a kiadó közben nagyjából tönkre is ment, így beláthatatlan időre jegelni kell a megjelenést, de ha meg is jelenik, én akkor már nem leszek itt.  Aztán. Indokoltalan jókedvek, ámulatok, bambulások, izgulások, és megmagyarázhatatlan lelkifurdalás és önemésztés, hogy mi elől, hova, meg egyáltalán minek, ahelyett, hogy elhelyezkednék végre egy életben itt. Aztán a nyugtatgatások,  pontatlan kérdések, hogy Miért is? meg, hogy Na és? Csak  el, csak legyen valami tényleg más és ismeretlen, ha nem is az óceán, de  a tenger, egy más éghajlat, az idegenség létjogosultsága, valami csodálnivaló, valami nagy, valami, ami minden eddiginél nagyobb, szóval valami véglet, valami új, ami nem emlékezetet semmire, legfeljebb csak ismerős. Addig meg van Csajka Gábor Cyprián,  nagyszótárnyi csöndek az arcon, részletek.

J. Coltrane szaxofonista emlékére

csak el
talán egy lassú bluest beoperálva
a fogak mögé a nyelv alá a szájba
menni nagyszótárnyi csöndekkel az arcon

amint elfelednél az eszméletig oldva
megnyugodva mintha zsebedben pisztoly lapulna
csak el
téblábolni az óceánon át

mindig a régi és az új együtt-munkáltatása

eggyé-engedése. mindig a ,szép-kísérletek’.

sajnálni a megtörténtet vajon csak annyi

mint rossz nyomon indulni el? ,hisz utóbb

hiába minden’?

csak a tanulság a rögzíthető. a fájdalom

szabad és fönséges marad; eszméltetések

nélkül irányítja az eszméletet.

miért maradt meg abból az érzésből valami –

valami ami ezeket a tipikusan itt-és-mostani

militáns viszonyulásokat eredményezi;

                                                   már egy

jó félórája járkálok a Ház körül

és valóban: akár egy strázsa.

és szinte mindenütt mindenben ezek a

militáns viszonyulások:

szeretetben és szerelemben

szövetségben és bármi tevékenységben;

                                                        ,belül’        

vagyunk csak igazán állig-fegyverkezve.

                                                        persze.

de sokszor érzem úgy  

hogy már emlékeznem is veszélyes lenne

,fegyvertelenül’:

   haladni a megszűnésekben

a végtisztességszerűen rendezett és mégis

elrendezhetetlen matériában afelé ami ,többé

csak másban

                     és másként’.      

Nem utaztam olyan sokszor életemben repülővel, de a tranzitvárók személytelensége, a várakozás izgalam és üressége, két határ közti semmi,    a reptér körül az ég, besűrűsödő kékesszürkület, szóval, hogy nagyjából ez van. Olyan mintha átlátszó volnék. Valami lassan folyó anyagból gyúrva. Mondjuk üvegből.  Bármit csinálok, annak a kövtekezményét már nem nagyon fogom itt látni, megélni.  Ülök egy tél nevű várótermben, ahová érkezem 15 fok lesz és tenger. Egy kihalt turistaparadicsom. Nagyjából ennyi és tényleg, semmi mást nem tudok róla elképzelni. Nem látom benne magamat. Most leginkább csak a várakozás van, pakolás, részletekben kiköltözés az albérletből, agybaj a papírokkal, hét hónapra tudnom kéne, mit hagyok itthon, miről kell gondoskodnia egy itt hagyott kéznek.  Gépet telepítek újra, adatokat mentek át egyik helyről a másikra. Idegenül ülök egy nyelvben, amin elég sok dolgot megértek már és jó hallgatni, nézni olasz filmeket, szépek a helyszínek, az emberek, de. Ugyanúgy, ahogy itthon is. Egy hosszú búcsúzkodás ez az idő. Kellőképp meghatódok a Margit-hídon esténként, amikor végignézek a városon, arról már ne is beszéljünk milyen érzés hazamenni és látni a falut, ahogy hordják éjjel-nappal a kaminok a vörösiszapot, és fehér nejlonanorákba beöltözött, maszkos emberek járkálnak fel-alá. És borzasztóan hiányzik mindenki. Nem tudom miért fogok föl mindent ilyen végzetszerűen. Nem áll jól, pláne, ha nő vagy, de másnem leköltőnőztök. Apropó költőnő. Elvileg karácsonyra jön ki a kötet, bár a szerkesztőm felszívódott, és igazából már ez sem érdekel túlzottan. Mostanra merült ki valami bennem, amit már végtelenül untam, utálok róla beszélni, mindig megfogadom, hogy soha többet, aztán persze mégis.  Megírtam  nagyjából mindent, egy korszak lezárul, valahol felszabadító, más részről meg még ülnék rajta éveket, de minek. Leginkább abból a mazohista szándékból várom a kintlétet, hogy  ne legyenek szavaim a múltra, beszéljünk csak az időjárásról, a városról, a kávézókról, rendhagyó igékről, szórendről, mintha tényleg lehtne totál újraindítani mindent pusztán a nyelvvel.

Rengeteg időm van, amit leginkább a semmire váltok be. Nincs fontosabb  dolgom, mint visszafelé számolni, különösebb tét nélkül felépíteni egy napot olyan dolgokkal, amiket szeretek, megszokásból piacra, könyvtárba járni, olvasni, nagyon semmibe sem belekezdeni vagy belelélni magam, meg dönteni persze, mintha lehetne más vége is, mint egy nagy büdös végső konklúzió, hogy a felszálláshoz könnyű legyen a szív. Szóval már csak ilyen közhelyesen, de most ez is elég. 

Tegnap miután találkoztam az egyik reggiói tanárnőmmel, akivel két órán keresztül beszélgettünk a piacokról, a maffiáról, az Etnáról, az idős házaspárról, akiknek a házában fogunk lakni, itthon egy mél fogadott, hogy nyert a pályázatom Sienába, very warm velcome... Azok után, hogy egy hónappal ezelőtt a nemzetközi kapcsolatos titkárnő atomhülyének nézett, mert közvetlenül a sienai egyetem honlapján  jelentkeztem és nem a Pázmányon keresztül. El is küldött, hogy most mit nézek, nem igaz, hogy egyetemista létemre ezt sem bírtam megérteni, hogy az ő pecsétjük és méljük nélkül érvénytelen az egész pályázat. Erre tessék... De nem érdekel, most már akkor is Reggióba megyek. Megvan a jegyem Nápolyba, január 8-án, 10:55-kor indulok. 30 kg cuccot vihetek egy olyan országba, ahol 10-15 fok van télen és virágoznak a mandulafák,  de a házakat nem fűtik. Március lesz majd állítólag a legkeményebb, mert akkorra hűlnek ki teljesen a házak.  30 kg... Beszélni csak erről  a súlyról akarok, hogy mit visz magával a szív, és mit dob  ki épp mostanában magából, még én sem akarom sokszor felfogni.  Talán ezért nem megy az alvás,  általában megvárom a hajnalt, épp most is, azt a szürkét, aztán alszom csak el. Na sziasztok.

Ne haragudjatok, nem megy ez a blogdolog. De azért megpróbálom, mert most megint valami gusztustalan mértékig fokozott melankólia van rajtam, Yann Tiersent  meg Philip Glasst hallgatok és nagy bögre meleg izéket iszom, és nem akarok kimenni az utcára, és mosok és ülök a padlón, és valami végzetszerű szenvtelenséggel nézek végig az elmúlt hónapokon, újra és újra próbálom a "felejtés-művészetét". Szóval giccses vagyok és kiszámítható.

Egyébként sikerült az olaszországi tartózkodást két hónappal meghosszabbítani. Január elején indulok Reggio di Calabriába egy kéthónapos nyelvtanfolyamra. Fél év remegve várás után viszont  most egyre kevesebb kedvem van kimenni. Tulajdonképp sosem bírtam a hangos, folyton beszélős, hadonászós embereket, a zselés hajú, füttyögős pasik taszítanak, a magabiztos nőktől félek, az erasmusos, multikultis partikat kifejezetten utálom. Nem lesz ott a nyelv, nyomoridegem lesz már egy sima boltban is amiatt, mert vennék egy két kiflit meg tejet. Cserébe persze nem lesz tél, és csend, és hó, és ott lesz a tenger, a sirokkó, kerítek valahonnét valami rozzant biciklit, gondolom azért előbb-utóbb megtanulok olaszul, meg aztán megszeretek ott lenni. Holott nem kéne most más, csak valami munka, két macska,  meg valaki, akivel van tér és idő és csönd és türelem megszokni egymást, és az a maroknyi ember kéne, hogy megmaradjon, akik most nagyon fontosak lettek. " A barátság rokon-szenvedélyből fakad, és a megszokással rögződik, mint a szerelem." - ezt meg Tricepsz írta.

Ego1: Lefordítanak törökre, megjelent három versem egy bolgár folyóiratban, aminek nagyon örülök. Ráadásul a közel 40 szerző közül az én versem van címplapon. Lesz majd egy felolvasásom decemberben Vörös Istvánnal, aminek ugyancsak nagyon.

Ego2: Egyébként őszülök, rájöttem, hogy hajvaslóval lehet a legkiválóbban kivasalni a fodrokat a szoknyámon, vérzik az ínyem, tegnap készült rólam pár kép, szépen heged az egóm.

Amikor másnap van már,

egyszer s mindenkorra túl

vagyunk az előző, rossz napon,

betelt, de nem csordult túl

a peremen, mint kádból kifolyó

víz, nem hagyott látható nyomot,

bár lehet, hogy gyűlik alattomban,

a burkolat alá szivárog, és fölemeli

a parkettát az előszobában

egy sötét szándék, az egyre

kopárabb, függönytelen szobából

kitekintve még látjuk a késő

ősz pompáját, ahogyan önmagát

temeti. De mi még élni

akarunk, és a hideg, verő-

fényes reggelbe kilépünk.

/Takács Zsuzsa, in. A test imádása/

A mosoly az emberi arc különleges

képessége, melyet öröm torzít el. Néha

követ dobnak a tóba, amely úgy

tűnik el a vízben, mint amikor lecsukódik

a szem. A hattyú mögött az emlékezet

elmosódó hulláma úszik. A gyönyör nem

ismeri a könyörületet, de nem talál

megnyugvást a testi fájdalomban

sem. -  Esténként Kínában férfiak

kimennek a piacra libát vásárolni.

A konyhaasztalon közösülnek

vele. Az orgazmus pillanatában, hogy

fokozzák az élvezetet, egy bárddal

hirtelen lecsapják az állat fejét.

Borbély Szilárd, Halotti Pompa

Vasánapra virradó éjszaka sokat álmodtam, de csak az utolsó álmomra emlékszem. Egy öreg utcán sétáltam valakivel, aki már egy korábbi álmomban is ott volt, de az arcára nem emlékszem, csak azt tudom, hogy nem nő, bár az sem biztos, hogy férfi, de sokkal inkább nem nő, mint nő, az biztos. Szóval vele sétáltam el két ház közé. Két düledező bérház volt, de a szokásos 3-4 emeletre újabb és újabb szintek voltak ráhúzva, s a csúcsa már szabályos panelház volt. Ahogy néztünk fölfelé, azt láttam, hogy egy kislány piros csigalépcsőn lépked lefelé a két ház között egy hintához, hogy honnét jött a lépcső, hová volt felfüggesztve a hinta, sajnos nem láttam. Aztán a kislány hintázni kezdett olyan 80-90 méter magasságban a két lakóház között, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. No, hát nagyjából ez van most. Leírhatatlan sok dolog közt, seholsem.

Tanulj meg veszteni, mintha már túl lennél minden
búcsún, ahogyan a tél múlik éppen.
Hisz a telek közt van egy oly végtelenül hideg,
hogy azt áttelelve mindent kibír a szíved.

Légy mindig halott Eurüdikébe -, emelkedj dalolva,
magasztalva vissza föl a tiszta viszonyba.
Légy itt, az eltűnők közt, a hanyatlás honában,
csendülő üveg, mely már szét is hullott e hangban.

Légy – s közben tudd: a nemlét föltétel,
s benső íved alapja végtelen,
hogy most ez egyszer teljesen bevégezd.

Az élő s holt természet elhasznált, nyomasztó s néma
halmazához, a mondhatatlan összességhez vígan
számítsd hozzá magad s az eredményt semmisítsd meg.

Rainer Maria Rilke

Csak egyszerűen elegem lett magamból, a pózokból , a szavak távolságából, kurvaságából, minden szövegből, amit írtam. Emögött persze a kötettel való munka/szenvedés áll leginkább.  Nappal és éjjel a múltadon, az abból kikotyvasztott verseken rágódni, egyre távolabb kerülni mindentől, mintha ezzel tényleg le tudnád zárni, olyanná tenni, hogy neked elviselhető, jó legyen, persze sehogy sem lesz teljesen jó, sosem lesz kész, de le kell adni. Persze csodálatos is érzeni, ahogy az egész szép lassan belesimul abba a formába, amiről az elején még csak sejtetted, hogy így akarod.  Vasárnap éjfél a határidő, próbálok erről nem venni tudomást, Shakespeare-előadásra bejárni, főzni, olvasni, filmeket nézni, ülni a Bambi teraszán ezekben az őszi fényekben,  mintha magamhoz is egyre kevesebb közöm lenne, a kétségekehez, és az örömökhöz. Megvan a cím és a borítókép is. Hamarosan kiteszem ide.

Egyébként köszönöm a sok rákérdezést, hogy mi az Isten van velem. Tényleg, nagyon jól esett, hogy hiányzik nektek ez a blog. Nem tudom, hogy folytatom-e. Legkésőbb Sienában és Cataniában biztos, hogy indítani fogok valmi útinaplószerűséget sok fényképpel. Addig meg itt van ez a pár hónap, igyekszem boldog és őszinte lenni, mintha újjászületés után.

Egyébként2. olvassátok el Az út című könyvet McCarthytól és  Győrffy Ákos új kötetét, a Havazás Amiens-bent: 

(valójában téged)

Nem merek olyan szavakat használni,

amelyek után nem tudnál mit mondani.

Csak mellé, mindig csak körülírom, hogy

megkönnyítesem a dolgod, miközben ezzel

a magamét nehezítem, pedig valójában

téged szeretnélek kínozni."

Meg hallgassátok ezt a lányt, nézzétek meg az 500 nap nyár című filmet, és a Tango és tulipánt, meg a Kovásznai kiállítást, egyetek A vitamint hajhullásra,  bérlejetek biciklit, tekerjetek ki Szentendrére, egyetek sok marcipánkrumplit, a fiúk segítsék fel a lányok kabátját, de ne beszéljenek szerelemről, a lányok meg töröljenek le minden parát a fiúk homlokáról, és tudják, még ha ne is, de akkor is tudják, hogy minden rendben lesz, van.