Nem utaztam olyan sokszor életemben repülővel, de a tranzitvárók személytelensége, a várakozás izgalam és üressége, két határ közti semmi, a reptér körül az ég, besűrűsödő kékesszürkület, szóval, hogy nagyjából ez van. Olyan mintha átlátszó volnék. Valami lassan folyó anyagból gyúrva. Mondjuk üvegből. Bármit csinálok, annak a kövtekezményét már nem nagyon fogom itt látni, megélni. Ülök egy tél nevű várótermben, ahová érkezem 15 fok lesz és tenger. Egy kihalt turistaparadicsom. Nagyjából ennyi és tényleg, semmi mást nem tudok róla elképzelni. Nem látom benne magamat. Most leginkább csak a várakozás van, pakolás, részletekben kiköltözés az albérletből, agybaj a papírokkal, hét hónapra tudnom kéne, mit hagyok itthon, miről kell gondoskodnia egy itt hagyott kéznek. Gépet telepítek újra, adatokat mentek át egyik helyről a másikra. Idegenül ülök egy nyelvben, amin elég sok dolgot megértek már és jó hallgatni, nézni olasz filmeket, szépek a helyszínek, az emberek, de. Ugyanúgy, ahogy itthon is. Egy hosszú búcsúzkodás ez az idő. Kellőképp meghatódok a Margit-hídon esténként, amikor végignézek a városon, arról már ne is beszéljünk milyen érzés hazamenni és látni a falut, ahogy hordják éjjel-nappal a kaminok a vörösiszapot, és fehér nejlonanorákba beöltözött, maszkos emberek járkálnak fel-alá. És borzasztóan hiányzik mindenki. Nem tudom miért fogok föl mindent ilyen végzetszerűen. Nem áll jól, pláne, ha nő vagy, de másnem leköltőnőztök. Apropó költőnő. Elvileg karácsonyra jön ki a kötet, bár a szerkesztőm felszívódott, és igazából már ez sem érdekel túlzottan. Mostanra merült ki valami bennem, amit már végtelenül untam, utálok róla beszélni, mindig megfogadom, hogy soha többet, aztán persze mégis. Megírtam nagyjából mindent, egy korszak lezárul, valahol felszabadító, más részről meg még ülnék rajta éveket, de minek. Leginkább abból a mazohista szándékból várom a kintlétet, hogy ne legyenek szavaim a múltra, beszéljünk csak az időjárásról, a városról, a kávézókról, rendhagyó igékről, szórendről, mintha tényleg lehtne totál újraindítani mindent pusztán a nyelvvel.
Rengeteg időm van, amit leginkább a semmire váltok be. Nincs fontosabb dolgom, mint visszafelé számolni, különösebb tét nélkül felépíteni egy napot olyan dolgokkal, amiket szeretek, megszokásból piacra, könyvtárba járni, olvasni, nagyon semmibe sem belekezdeni vagy belelélni magam, meg dönteni persze, mintha lehetne más vége is, mint egy nagy büdös végső konklúzió, hogy a felszálláshoz könnyű legyen a szív. Szóval már csak ilyen közhelyesen, de most ez is elég.
Utolsó kommentek