Ne haragudjatok, nem megy ez a blogdolog. De azért megpróbálom, mert most megint valami gusztustalan mértékig fokozott melankólia van rajtam, Yann Tiersent meg Philip Glasst hallgatok és nagy bögre meleg izéket iszom, és nem akarok kimenni az utcára, és mosok és ülök a padlón, és valami végzetszerű szenvtelenséggel nézek végig az elmúlt hónapokon, újra és újra próbálom a "felejtés-művészetét". Szóval giccses vagyok és kiszámítható.
Egyébként sikerült az olaszországi tartózkodást két hónappal meghosszabbítani. Január elején indulok Reggio di Calabriába egy kéthónapos nyelvtanfolyamra. Fél év remegve várás után viszont most egyre kevesebb kedvem van kimenni. Tulajdonképp sosem bírtam a hangos, folyton beszélős, hadonászós embereket, a zselés hajú, füttyögős pasik taszítanak, a magabiztos nőktől félek, az erasmusos, multikultis partikat kifejezetten utálom. Nem lesz ott a nyelv, nyomoridegem lesz már egy sima boltban is amiatt, mert vennék egy két kiflit meg tejet. Cserébe persze nem lesz tél, és csend, és hó, és ott lesz a tenger, a sirokkó, kerítek valahonnét valami rozzant biciklit, gondolom azért előbb-utóbb megtanulok olaszul, meg aztán megszeretek ott lenni. Holott nem kéne most más, csak valami munka, két macska, meg valaki, akivel van tér és idő és csönd és türelem megszokni egymást, és az a maroknyi ember kéne, hogy megmaradjon, akik most nagyon fontosak lettek. " A barátság rokon-szenvedélyből fakad, és a megszokással rögződik, mint a szerelem." - ezt meg Tricepsz írta.
Ego1: Lefordítanak törökre, megjelent három versem egy bolgár folyóiratban, aminek nagyon örülök. Ráadásul a közel 40 szerző közül az én versem van címplapon. Lesz majd egy felolvasásom decemberben Vörös Istvánnal, aminek ugyancsak nagyon.
Ego2: Egyébként őszülök, rájöttem, hogy hajvaslóval lehet a legkiválóbban kivasalni a fodrokat a szoknyámon, vérzik az ínyem, tegnap készült rólam pár kép, szépen heged az egóm.
Utolsó kommentek